Hosszú éveken keresztül csupán kevés és felszínes benyomásom volt a sérült gyermekekkel vagy felnőttel kapcsolatban. Bosszankodva hallgattam az „ők is ugyan olyan emberek” közhelyes nyilvánvalóságokat, gondolva, hogy ezen a felismerésen már talán mindenki túljutott.
A személyes tapasztalat ahhoz kellett, hogy azt is láthassam, mennyi ötlet, lelkesen végzett munka, szeretettel egyensúlyba hozott áldozatvállalás kell ahhoz, hogy biztonságérzetben, örömökben, élményekben is ugyan annyi jusson a segítségre szorulóknak is.
Jessi 1-2 éves baba volt, mikor látásból már ismertem. Ma is felidézhető emlékem az a kép, ahogyan az édesanyja a rá jellemző derűvel viszi magával rendezvényre, hangversenyre, strandra. Máskor a teljes család /a Jessi két szép nővérével együtt/ sátrat vert a csongrádi torkolat homokos partjánál és néhány napig a kisújszállási evezős tábor résztvevőivé váltak. Kívülről ez olyan egyszerűnek tűnt!
Később az egy tantestületben végzett munka közben kialakult barátság adott lehetőséget arra, hogy napi értesüléseim legyenek a sérült gyermeket nevelő családok életéről. Senki ne is próbálja elképzelni mennyi szervezést, mennyi bajelhárító elővigyázatosságot, 24 órás ugrásra kész éberséget, cipelést, ápolást, humort, együttérzést kíván ez a helyzet elsősorban a szülőktől, de a család minden tagjától.
Sokszor mondjuk a saját gyermekeimmel, hogy Jessi jó helyre született.
A nevét viselő alapítvány nem csak az ő életét érinti, már a bejegyzése előtt is kedves, emlékezetesen szép programokkal kereste meg a „társakat” is, élményekhez, derűs percekhez juttatva őket.
Megtisztel a Jessi és Társai Alapítványban rám váró munka lehetősége.