A felismerés (kezdeti évek)
Nagyon vártuk már!
Boldogan gondoltunk az új kis jövevényre, aki bearanyozza családunk mindennapjait! Ahogy most írom e sorokat most is mosolygok! Örömmel, boldogsággal van tele a szívem!
Úgy tűnt minden rendben van, bár volt egy kis komplikáció, de jól van az anyukája is és Jessi is… 1995. augusztus 29.
A következő pillanat, ami megmaradt bennem, hogy már a megyei kórház intenzív osztályán találom őket és nem értem a dolgot! Mi a baj? Mi történt?
Alig mondanak valamit, csak az derül ki számomra, hogy Jessivel van gond!
Súlyos, életveszélyben van!!!
Kedves Olvasó!
El tudod képzelni, hogy látsz egy pici törékeny lényt - aki a Te részed -, de csak az üvegfalon túl és a tehetetlenség görcsbe rántja a gyomrod?
De miért, hogy történhetett ez? Velünk?! Miért pont velünk?
Különleges szerv az agyunk, és a tudatalattink! Arról a néhány hónapról alig – alig van emlékem! Vagy ami van, az olyan mélyen el van bennem dugva, hogy eddig még nem sikerült előhoznom!
Na szóval két hónap élet-halál, többszöri újraélesztés, állandó rettegés, tehetetlenség, várakozás, depresszió!
De túléltük, mindannyian!
Jöttek a munkás, boldog napok Jessi hazakerült, azt gondoltuk a nehezén túl vagyunk. Újra együtt éltük a napokat, most már öten.
3 gyönyörű kislány apukájaként észre sem vettem a napok múlását. A meló, a család, az egyéb tevékenységek már-már el is feledtették velem azt a kétségbeesett időszakot.
És akkor megint kiderült valami!
A születésekor Jessi oxigén hiányos állapotba került, ami súlyos agykárosodáshoz vezetett.
Kedves olvasó!
Tudom, most azt gondolhatod, hogy miért nem vettétek észre azonnal?! Tudom, most azt gondolhatod, milyen béna szülők, ezt tudniuk kellett volna!
Ne feledd, ez 20 évvel ezelőtt történt. A net még kezdetleges, az információáramlás lassú, stb.
Szóval kiderült! Elindultunk! Vizsgálat, vizsgálat után, specialistától, specialistáig.
Újra átéled a tudatlanság, a bizonytalanság, a folyamatos őrlődés idejét!
Ekkor még sodródtam, ekkor még kapkodtam a fejem.
Mi lesz velünk?
Tudat alatt már kezdett kirajzolódni: Jessi soha nem lesz olyan egészséges, mint a testvérei! Az életünk már soha nem lesz olyan, mint amilyennek megálmodtuk!
Ekkor még ez nem volt tudatos bennem! Nagyon nem! Elhessegettem a gondolatokat is, nem voltam hajlandó tudomásul venni ezt!
Tettem a dolgom, vagy úgy tettem, mintha, de nem bírtam felfogni!
Ha visszagondolok legalább 3-4 év így telt el. Semmi nem akart működni, sem a család, sem a kapcsolat, sem a munka, semmi, semmi! Kívülről ez nem mindig látszott, olyan normálasaknak tűntünk, de belül ment a vívódás!
Aztán rá kellett jönnöm, hogy így is lehet élni! Sőt, így is lehet jól élni!
Persze ez nem egy kattanás volt nálam, hanem egy mentális sérüléseket kapó és adó ember vívódása, ami hosszú időszak volt.
Ma már tudom: